1981-et írunk. Sylvester Stallone túl van a Rocky I és II sikerén. A Rocky III-at készíti elő, és túl van már a Rambo: First Blood bemutatásán is. Elkezdődtek tehát a hihetetlenül izgalmas 80-as évek. A személyi számítógépek elkezdték hódításukat, a Philips és a Sony bemutatták a CD lemezt. Lézer, akció, szenvedély, izgalom, beszélő autók és a korabeli  játéktermek prüttyögése indítja ezt az évtizedet, amely véleményem szerint alapvetően formálta életünket olyanná, ahogyan azt ma ismerjük. Még nem robbant fel a Challenger, sem Csernobil, hogy visszavesse a lelkesedést, amely az emberiség új, technológiával átszőtt korszakával kecsegtet. Térjünk vissza Slyra. Úgy nyilatkozott későbbi visszaemlékezéseiben, hogy meghallotta a rádióban szólni a Premonition (1981) albumról a Poor Man's Son című dalt, és egyből beütött számára, hogy neki kell a Rocky III-ba egy hasonlóan ütős dal.

Utasította menedzserét, hogy vegye fel a kapcsolatot a Survivor együttes menedzsmentjével. Sly és Frankie Sullivan, a Sirvivor együttes dalszerző gitáros zsenije találkoztak. Sly zenei képzettség híján körülírta neki, hogy milyen ütős dalt szeretne az 1982-ben mozikba kerülő Rocky III filmhez. Egyesek azt mondják, hogy a Tiger csontig hatoló indító power riffjét egyenesen Sly dúdolta el a maga módján Sullivannak. Hogy ez pontosan hogy volt, csak ők tudnák elmondani. Sullivan mindenesetre vette az adást, és Jim Peterik billentyűssel megalkották a 80-as évek egyik himnuszát. Ez volt az Eye of the TIger.

Mivel ezt a dalt mindenki ismeri, nem térnék ki rá és világraszóló sikerére. Ezzel a lemezzel inkább azt a jelenséget mutatnám be, amely minden olyan bandát érint, amelynek volt egy elsöprő sikerű száma. Közhely, hogy ez áldás és átok egyszerre. A Survivornak az Eye of the Tiger meghozta a világhírt, azonban hiába készítettek később nem kevésbé gyenge dalokat és albumokat, az emberek látóteréből egyszerűen kikerültek ezek a zenék, és elkönyvelték a bandát "one hit wonder"-nek, azaz egyszámos csodának. Pedig a Survivor többet érdemel. Véleményem szerint több ponton bizony elérték, sőt meghaladták a Tiger szintjét.

1983-ban, a Caught in the Game című lemez munkálatai után Dave Bickler, korábbi énekes, aki felénekelte az Eye of the Tigert, a hangszálait is érintő súlyos betegség miatt ideiglenesen visszavonulni kényszerült. Helyére az azóta 2014-ben elhunyt Jimi Jamison került. Jamison írta és énekelte többek között később a Baywatch nyitódalát, az I'm Always Here-t. 

A Vital Signs egy 1984-ben kiadott populáris power rock album, amely magában hordozza a 80-as évek első felének esszenciáját és határtalan optimizmusát. Számomra sokat adott, amikor egy súlyos betegség után kórházból hazatérve kezdtem el hallgatni ezt az albumot. Nagyon nagy energia, életszeretet és élni akarás árad az albumból, amely szól talán Bickler-nek is, hogy ne adja fel a harcot a betegségével. Egy szó, mint száz, ez a lemez nem szól kimondottan jól. Nem fogja a hifid képességeinek a határait feszegetni. Keverése hagy némi kívánni valót maga után. Nem használták a korabeli csúcstechnikájú hangrögzítési eljárásokat, mint amelyeket Jacko a Thriller felvétele során igénybe vett. Itt a zene és a dalllam fogja elvinni a hátán az anyagot, és ez jól van így. Ez a lemez hamisítatlan 80-as évek hangulata miatt gyöngyszem lemezeim között, így nem csoda, hogy vinyl lemezen és cd-n is (japán kiadás) is beszereztem. Indítsuk el a lemezt és figyeljünk rá oda! A lemez abszolút ritkaságszámba megy itthon, beszerezni szerintem csak az e-bayről lehet. A hazai használt lemezboltok egyikében sem találtam rá.

"There's a story in my eyes, turn the pages of desire, now it's time to trade those dreams for the rush of passion's fire" kezdődik az első szám, és máris a Karate Kid 80-as éveinek világa robban be, elemi energiával indítva az albumot. Akusztikus és elektromos gitárok, power riffek, és Jamison friss és képzett baritonja, amely nehézség nélkül énekel ki félelmetesen magas hangokat. High on You, kezdődik a második szám, és az analóg szinti, és Sullivan nyers gitárjátéka tovább viszi az elkezdett hangulatot. "We, will remember this first night forever" jön a harmadik szám, amelyik megtévesztő, mert azt hinnénk, hogy itt egy lágy ballada jön, de hamar power riffek indulnak, négy perces zakatolás, és egy hihetetlenül fülbemászó refrén. Ha ez a dal került volna a Rockyba, akkor ez a dal lett volna világhírű. Minden benne van ehhez, de a kutya sem ismeri. Jön viszont az első igazi power ballad a lemezről, a The Search is Over. Ma már csöpögősnek hat, de a 80-as években ilyen dallamos és szép power balladát csak kevés banda tudott készíteni. Áthallik benne egy kicsit a Karate Kid hangulat és Peter Cetera Glory of Love-ja. A 80-as évek  örökre elmúlt, de ha ezt hallod, egy kicsit visszatér.

A lemez felénél vagyunk, a Broken Promises újra rockosabb, de beleillik az album dalainak sorába. A Popular Girl már levezetés, túl vagyunk a lemez felén, de a power riffek még mindig nem fáradtak el, dallamos, erős dal ez is. Az Everlasting ismét egy hamisítatlan ballada, a refrénben kórus énekkel.  It's The Singer Not The Song. Ismét zakatolunk. Power rock bandákról, koncertekről, jó zenékről szól ez a dal. Az erős férfiről, aki frontemberként kiáll, és személyes karizmájával varázslatot teremt a színpadon. I See You in Everyone, jön a zárás, amely szintén méltó ehhez a nagyszerű albumhoz. 

Újra és újra meghallgatom a Vital Signst és életerőt, tenni akarást merítek belőle. Ez egy szinte ismeretlen remekműve egy világszerte egy dal miatt ismert, mélyen alulértékelt bandának. A 80-as évek első felének Tokaji aszú esszenciája ez a lemez. Kicsit töményen, mai fülnek már talán negédesen tartalmazza a 80-as évek power rock életérzését, amely kb. 1986-ig tartott. 1987-ben a Guns'n'Roses felrobbantotta a rock színteret, és azóta már semmi nem ugyanolyan. Itt még van egy kis naív aranyos optimizmus a világunkkal, a zenével, az emberekkel kapcsolatban. És nem utolsósorban egy olyan lemez, amely konzerválja nekünk a Knight Rider és a Karate Kid világát, ahol ha erős vagy, harcolsz, bármi lehet belőled.

8/10