Folytatódik cikksorozatunk újabb méltatlanul alig ismert albumokkal. A Bread nevű együttes hazánkban jóformán ismeretlen, amely köszönhető annak, hogy legsikeresebb és legtermékenyebb időszakuk 1969 és 1973 közé esett, amikor a magyar közönség eléggé el volt zárva az ilyen zenéktől. Később pedig már a zene régi volta miatt is került ki a látótérből. Aki Bread névvel alapít együttest, számítson rá, hogy sokan keresztény rock bandának fogják nézni, amelyből a tengerentúlon elég sok van. Itt azonban vallásos témákról nincsen szó. Az amerikai vidék hangja szólal meg kicsit rockos, kicsit soft, kicsit countrys, kicsit bluesos, kicsit rock and rollos hangulattal. A zenék viszont olyan igényességgel vannak megírva és előadva, hogy csak a tagok közötti feszültségbe kódolt időzített bomba miatt nem tudott az együttes betörni a mindenki által ismert alap bandák közé. A Bread egy bitang jó együttes volt, és ehhez minden adott lett volna... 

A Bread zsenialitása és kérész élete annak köszönhető, hogy két nagyon különböző temperamentumú frontembere volt, David Gates (ő jelenleg még él) és az azóta elhunyt Jimmy Griffin. Velük együtt zenélt a bandában még Bobb Royer basszusgitáros, Mike Botts dobos és Larry Knechtel billentyűs. David Gates igazi vidéki srác volt az Oklahomai Tulsából, amely meglátszik a Bread zenéjének amerikai vidéket idéző hangulatán is. Gates zenész családból származott, és nagyon komoly gitáros  képzettséget szerzett fiatal évei során. Gates és a szintén Oklahomai Leon Russell (a híres Song For You szerzője) barátja együtt mentek Kaliforniába szerencsét próbálni az 1960-es évek végén. Gates megismerkedett Robb Royer basszusgitárossal, akivel együtt játszottak egy Pleasure Fair nevű együttesben, majd Royer bemutatta Gatesnek Jimmy Griffint, aki az együttes megálmodója és megformálója volt. Griffin, aki saját magát gondolta frontembernek, bevette Gatest kísérő gitárosnak, majd leszerződtek az Elektra lemezkiadóval 1969-ben, és megalapították a Bread nevű együttest. A nevet egy forgalmi dugóban állva találták meg, egy Wonder Bread feliratú kamion mögött állva. Nagyon kreatív időszak következett, és hamarosan kiadták Bread nevű debütáló albumukat, rajta a Dismal Day című nyitással. Az 1972-es Baby I'm a Want You-ig három albumuk jelent meg (Bread, On The Waters, Manna), amelyek mindegyike szintén egy lapon említhető a jelen cikkben elemzésre kerülő albummal. Véleményem szerint Gates és Griffin párosát oda lehet tenni a Lennon-McCartney vagy a Mercury-May duó mellé, ők ketten a 70-es évek elején hozzájuk hasonló zenei magasságokban jártak. Igen, nem túlzok, amikor ilyet mondok.

Griffin sérelmezte, hogy a slágereket rendre Gates jegyzi, így elszámolási vita alakult ki közöttük a bevételeket illetően. Sorozatos konfliktusok miatt az együttes 1973-ban feloszlott, majd 1976-ban újra összeálltak egy turné erejéig. Gates és Griffin között a perek egészen 1984-ig tartottak, amely miatt a bíróság megtiltotta, hogy 1975 után Bread néven jelenjen meg bármilyen új album, ameddig a névhasználat joga nem rendezett. Ezután Gates szóló albumaira koncentrált, amelyek véleményem szerint megközelítik a Bread szintjét. Gates 1980-ban kiadta utolsó szólóalbumát, vett egy birtokot Észak-Kaliforniában és farmer lett belőle. Azóta is a traktorainak és állatainak él, ugyan néha leporolja akusztikus gitárját, és felidézi a régi szép időket. Griffin Memphisbe költözött, és a 80-as években próbálta újjáéleszteni a bandát, de hiába próbálta Gatest rábeszélni a visszatérésre, az sokáig hajthatatlan volt. Gates 1996-ban végül beadta a derekát, és egy utolsó turné erejéig újra élőben játszott a Bread, de kezdeti sikereiket már nem tudták megismételni. Gates egy 90-es években adott interjújáben elmesélte, hogy a 60-as évek vége sokkal jobb időszak volt a kísérletező kedvű zenészeknek mint manapság, amikor már nem csak a zene számít, hanem a külsőségek. Nem vágna bele újra a bandázásba. 

Jimmy Griffin, aki a Bread dalaiban szándékosan Gates ellenpontja volt, 2005-ben, rákban elhunyt 61 évesen. 

A Bread zenéje a két zseniális dalszerző versengésén túl attól emlékezetes, mert nagyon finom egyensúllyal vegyíteni tudták zenéjükben a rock, country, blues, rock and roll elemeket, és az egész le van öntve egy keserédes merengéssel. Aki erre fogékony, nagyon élvezni fogja. Tegyük be a Baby I'm A Want You-t!

A teljes átszellemüléshez gyakran előveszem 1972-es Sansui QR-1500 receiveremet, és korabeli USA nyomású bakeliten játszom le. Így tudom a leginkább korhű módon megszólaltatni, ahogyan 1973-ban hallhatták Amerikában a rajongók a korabeli hifi rendszereken. Sajnos 1973-as vagy régebbi hangfalaim nincsenek, hogy teljes legyen a retro.

Első dal, a Mother Freedom nem is annyira soft rock. Egy nyers, és egyszerű akkordokból álló rock számot hallunk , amely megadja a hangulatot. Gates énekli ezt a könnyen befogadható, mégis nagyszerű dalt. Második a címadó dal, a Baby I'm A Want You.

Ez a dal már hozza azt a keserédes hömpölygést, amely jellemzi a Bread hangzást. Gates hangja nem annyira férfias, mint Griffiné, gyakran falsetto hangokat ad ki de valahogy ez a hang adja a leutánozhtatlan egyedi védjegyét az együttesnek. Down On My Knees, jön a harmadik dal. Griffin énekli ezt a magával ragadó, tempós dalt, amelynek hamar vége, és jön a következő dal, az Everything I Own. Ezt a dalt Gates az akkor elhunyt édesapjának írta. Mindenét odaadná, ha újra találkozhatna vele. Ezt nem is vonjuk kétségbe. A Nobody Like You szintén egy hamisítatlan rock and roll dal, majd jön a Diary, Gates érzelmes dala, amely arról szól, hogy a fa alatt megtalálta szerelme naplóját, és beleolvasott. Nem kellett volna. A Dream Lady megint egy jó kis Griffin rock dal, itt  korabeli szinti hangok tarkítják a hangulatot. Daugher, szól Gates lányához, "don't give your love to the first man you see", mondja a ma is érvényes intelmeit. Kellemes dal ez is, majd a Games of Magic jön, Itt megcsillan Griffin dalirási képessége, és nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy slágerlisták ide vagy oda, Gates és Griffin egyenrangú, piszok jó dalszerzők és énekesek voltak mindketten. A következő szám a lemez gyengébb dala Gates itt politizál, klasszikus dilemmákat feszeget, szídja a kormányt, hogy minél több pénzt keres, annál többet kell adóznia, és olyan dolgokra költik a pénzét (pl. háború), amelyekre ő nem adott engedélyt a politikusoknak. A Just Like Yesterday szintén egy jobb fajta Griffin dal, majd az I Don't Love You című dal zárja ezt a zseniális lemezt. Ez a dal speciel nem sikerült. Griffin próbálja elváltoztatni a hangját az első versszakban, majd rájön, hogy ez neki nem megy, majd rendes hangjára vált, és próbálja menteni ezt a dalt. Semmit nem von le ez a dal abból, hogy ez egy nagyon jó lemez.

A Bread az amerikai rock történetének legjobb "mi lett volna, ha" bandája. Ha jobban odafigyeltek volna a tagok, amikor a banda alapjait lerakják, ha lett volna egy jó menedzserük, aki ezt a konfliktust időben kezelni tudja, akkor ma az utca embere is tudná, hogy mi volt a Bread. Mennyi jó zene maradt még ezekben az emberekben, amelyeket nem ismerhettünk meg. Ezt sajnos nem tudhatjuk, addig is hallgassuk azt tőlük, amit letettek az asztalra. Mert rövid pályafutásuk ellenére az sem kevés.

8/10