Jason Mraz egy piszkosul tehetséges autonóm zenész nagyon komoly hangi adottságokkal. 1977-ben született Virginiában és itt is töltötte fiatalságát, amely unalmasnak is mondható, ugyanis a jómódú amerikai családok nyugodt hétköznapjait élte, majd középiskolai tanulmányai után New Yorkba költözött, hogy zenét tanuljon a Dramatic Akadémián. Visszatérve Virginiába megismerkedett Noel Toca Rivera dobossal, akivel együtt kezdett zenélni klubokban, hogy kialakuljon sajátos zenei világa. 2002-ben vette fel a Waiting For My Rocket to Come című albumot, amely feltette őt a könnyűzene térképére. A Remedy (I Won't Worry) című számát elkezdték országosan játszani a rádiók. Mraz ekkor még a 90-es évek végén, 2000-es évek elején népszerű "high school" soft rockot játszotta, amelyet később felváltott egy ritmusos, lüktető, sok szójátékot tartalmazó, egyedibb, csak rá jellemző gitárzene. Mraz hangja egészen elképesztő, alaphangja sokkal magasabban van, mint egy átlagos férfihang, így férfi léte ellenére képes női magasságokban is járni úgy, hogy férfias jellegét mégsem veszíti el. Ez a komplex autonóm stílus segítette hozzá a világhírhez, amelyet a 2005-ös Mr. A-Z című album, és az azon található Geek in the Pink című szám hozott meg neki. Ez a dal már itthon is sokaknak ismerős, hiszen a 2000-es évek második felében gyakran játszották a magyar rádiók is.

Mraz ezután belefogott megalkotni eddigi legnagyobb projektjét, amelyre tudatosan tartogatta régóta dédelgetett és csiszolt legjobb dalait. A lemezajánló erről a lemezről fog szólni. Érdekessége, hogy a szerző kizárólag saját kezűleg rajzolt, esetlen kis képecskéit tette a lemezre, ettől az egész valahogy személyesebbnek tűnik. Az albumot "We Sing" címmel fogom a továbbiakban illetni, nem írom ki az egész hosszú címet. Az album első osztályú minőségben került rögzítésre, amely miatt nagyon ajánlom hifistáknak is. A bakelit lemezt valódi analóg mester anyagról nyomták, így ezzel a lemezzel kerülhetünk leginkább közel Mraz stúdiójába, ahol feljátszotta ezt az egészen kiváló lemezt.

Miután betettük a korongot, felcsendül az első dal, amely megadja a kezdő lökést. "Wake up everyone, how can you sleep at times like these, unless the dreamer is the real You". Olyan játszi könnyedséggel kezdődik ez a kellemes dal, mintha Mraz tudná, hogy nagyon nagy dologra készül, mégpedig élete eddigi legjobb albumára.  A gospel kórus, a fuvós szekció, minden a helyén van, a dob játék parádés, a hangulat pedig nem hasonlít semmire, teljesen egyedi Jason Mraz hangulatot kapunk. A legnagyobb művészek sajátja, az összetéveszthetetlen egyedi stílus, amely ezen a lemezen éri el kiforrottságát. 

A következő dal, az I'm Yours sajnos az album véleményem szerint leggyengébbre sikerült dala. Mraz ezt a dalt egyértelműen a rádióknak és a slágerekre fogékony mainstream közönséghez írta szerintem tudatos hírnév növelés céljából, amit meg lehet bocsátani neki, mert a lemez többi dala ellensúlyt képez és talán nélküle nem jutna el a tömegekhez. Mit csinál az egyszeri gitáros dalszerző, ha nem jut eszébe semmilyen dallam, de slágert szeretne írni? Előveszi a jól bevált G - D - Em - C akkord kört. Számtalan sláger épül ezekre az akkordokra, az egyszerű hallgató számára könnyen befogadható, kicsit bugyuta dallamra. Sajnos a mondanivaló is limonádé lett, számomra Mraz itt követte el a legnagyobb hibáját, ez pedig a LOVE önismétlése. Közhelyes kicsit, ahogyan tálalja a szeretet vagy a szerelem mindenek felett valóságát, és a folyton ismételgetéstől az egész üressé válik. Mraz annyira rákapott erre a LOVE vonatra, hogy a következő, legnagyobb példányszámban eladott albumát is LOVE-nak nevezte el. Aki egy jó I'm Yours című dalt szeretne hallani, annak ajánlom a The Script nevű együttes ilyen című dalát. Na de szerencsére vége van ennek a számnak, vagy átléptük. Újra zseniális dalok következnek. A Lucky egy egyszerű, de nagyon ötletes dallamvezetésű duett Colbie Caillat énekesnővel, két szólamú énekkel, kellemes lüktetéssel. Újra visszatért a zseniális dalírási képességű Jason Mraz. Igen jó egyedi, és semmire nem hasonlító dal. Lehet érdekes videókat találni Youtube-on, amikor egy turnén egy szerencsés lány együtt énekelhez Jasonnal. Vannak köztük nagyon tehetséges önként jelentkezők. A két énekes hangja harmonikus párost alkot. A Butterfly megint egy kimagaslóan jó dal, amelynek a rézfúvósok adják meg a pikantériáját, valamint az egyértelmű szexuális utalások. A Live High lehetne közhelyes, mint az I'm Yours, de ez a dal jó. Ha ez a dal töltené be annak a helyét, az album 10-es értékelést kapna. A Love For A Child szintén egy kellemes, érzéseket kavarni képes dal. A Details in the Fabric című dal merengősre sikerült, játszik rajta James Morrison is. A Love For A Child és ez a dal adja meg a komolyabb, mélyebb karakterét az albumnak. A Coyotes ismét egy gyors dal, refrénjének dallama pedig beég a fülünkbe. Az Only Human a Butterflyhoz hasonlóan jó dal. Arról szól, hogy a művész is csak ember.

Itt egy személyes élményt szeretnék megosztani, ugyanis ott voltam 2017. március 14-én a Kongresszusi Központban, amikor Jason Mraz egy szál gitárral (meg az egyik dalban elektromos zongorával), banda nélkül (gyűjtött pénzt) koncertezett. Mraz a rá jellemző kőkemény profizmussal, hiba nélkül nyomta le legnépszerűbb dalait, viszont őszintén meglepett, hogy közvetlen, barátságos zenéje ellenére távolságtartást éreztem a közönségtől. Nem éreztem azt, mint sok művésznél, hogy tenyerében tartja a közönséget, kommunikál vele (persze nyomta anekdotáit, amelyekből a magyar közönség nem igazán értett sokat, csak nevetett, amikor érezte, hogy nevetni kell). Kőkemény hideg profizmust éreztem, és ahogy bejött, úgy is távozott.

Arról szól számomra az Only Human, hogy nem kell a művészből a rajongás által emberfelettit kreálni. Csupán attól, hogy valaki jól tud gitározni, jó számokat ír, és jó a hangja, még békén lehetne hagyni. Láttam a koncertről kifelé menet, hogy tinilányok tömegei mentek át a hátsó kijárathoz várni imádott művészüket. Nem értem ezt a jelenséget, ami nem most kezdődött, és nem is most lesz vége. A The Dynamo Of Volition egy gyors, lüktető dal, talán a Coyotes-ra hasonlít. If It Kills Me, érünk lassan a lemez végéhez, amely szintén egy jó kis dal, de nem annyira kimagasló számomra. Elérkeztünk a lemez befejezéséhez, és számomra a legkedvesebb dalhoz, A Beautiful Mess-hez.

Ez egy vallomás egy lányhoz, aki lehet, hogy mániás depressziós (You've got the best of both worlds), de ennek ellenére mégis lát benne valamit, ami gyönyörű. A keszekuszaság, ami a fejében van, tetten érhető a második lemez második oldalán, ugyanis ezt Mraz telerajzolta mindenféle ákombákommal. A sok zavar ellenére gyönyörű az élet, egyszeri és megismételhetetlen. Erről szól ez a lágy dal, amely az egyik tesztelő dalom sok éve már, amikor próbálom tesztelni egy hifi atmoszféra-teremtő képességét. Olyan finoman, lassan lüktet, hömpölyög és egyre erősödik ez a dal, hogy képes komoly érzelmeket facsarni századszorra is. Ez az a dal, amivel a Yamaha Natural Sound receiverjei verhetetlennek bizonyultak. Ez az a lágyság, finom hangulat teremtő képesség, amivel végül elköteleztem magam a Yamaha hang mellett. Aki erre a hangulatra fogékony, hallgassa meg a lemez zseniális lezárását:

 Ha csak egy albumot kellene mondani, amely zseniálisan jó számokat tartalmaz, de van rajta egy hitvány gigasláger,  "We Sing" című album jutna elsőként az eszembe. Ha az a dal nem lenne a lemezen, akkor ez egy 9-es lemez lenne, de így:

8/10

Erősen ajánlott hifistáknak és igényes popzenét zeneszeretőknek egyaránt