Mint ahogy a hifik kapcsán is leragadtam a 70-es, 80-as években, a zenék kapcsán is ugyanez mondható el. Ebben az időszakban úgy gondolom, hogy maiaknál számomra érdekesebb zenék születtek. Volt még a rock zenében egy egyfajta újdonság hajtotta kísérletező kedv, amely hihetetlen mértékben tolta fel a kreativitást. A 60-as, 70-es évek technikai fejlődése tényleg azt hitette el az emberekkel, hogy a 2000-es évekre beköszönt a space age, és volt egy optimizmus azzal kapcsolatban, hogy a technológiai fejlődés jobbá teszi majd a világot. Utólag már tudjuk, hogy a kép nem ilyen rózsás, de amikor ez a lemez készült, a kísérletező rockzene még izgalmas volt.  

Első lemezajánlóm egy gyöngyszemről fog szólni 1980-ból.

Az Alan Parsons Project kapcsán sokaknak az 1977-es, Asimov regényét feldolgozó I Robot jut az eszébe. Számomra viszont ez az album Alan Parsons legnagyobb remekműve. Alan parsons profi hangmérnökként járult hozzá a Pink Floyd albumainak legendás hangminőségéhez, és dolgozott a Beatles Abbey Road albumán is. Szóval igazán ért hozzá, hogy egy stúdiófelvételt hogyan lehet művészi igényességgel kikeverni.

Saját együttesét azért hozta létre társával, Eric Woolfsonnal, hogy legyen egy projekt, amelynek minden egyes kreatív részét ő tartja kézben, és így a végeredmény tükrözi egész zenével kapcsolatos személyiségét. Kezdetben Edgar Allan Poe verseket dolgoztak fel sejtelmes formában, és a későbbiekben kísérletező kedvük egyre izgalmasabb vizekre evezte őket. Az Alan Parsons ezen lemeze annyira jó zeneileg, hogy meg lehet bocsájtani azt, hogy az énekesek (Woolfson, Elmer Gantry, Lenny Zakatek) hangi adottságai nem a legjobbak között vannak. 

A The Turn Of A Friendly Card minden prog-rock és hifirajongó kötelező zsákmánya. Hangzása az én rendszeremen egy német nyomású, korabeli vinyl lemezen a legjobb minőségű, apró kopás ide vagy oda. 

Az első szám (May Be a Price To Pay) zseniálisan illik a lemezborítóhoz. Egy középkori várban érezzük magunkat. A vár ura énekel arról, hogy kezd úrrá lenni rajta a paranoia, amely a túlzott hatalommal és az elveszítésétől való félelemmel jár. Még a 70-es években vagyunk hangzásilag, de ez egyáltalán nem baj. Második számunk, a Games People Play élvezetes ritmusokkal, és nyers gitárszólóval hangol rá minket az első balladára (Time), amely az album egyik legszebb dala. Woolfson hangjában van valami szürreálisan merengős, a zenekar pedig tényleg úgy folyik a dal mögött, mint egy folyó. A következő dal igazi hifi tesztelő dal. Jó hangosra tolva (I Don't Wanna Go Home) kihozza a hifid képességeinek határait. Pink Floydosan kétoldalra kevert gitárfoszlányok, kórus, erős basszusriff. Dinamikus, nyers, erős dal. Igazán jó.  A következő dallal (The Gold Bug) hirtelen a vadnyugaton találjuk magunkat ezzel a fütyülős kezdettel. A dal ritmikus monotonitása kiegészülve a korabeli szintik hangjával koherens és feszes sztereó színpadot varázsol. Megérkezik a szaxofon, és melankóliát visz a dalba. Igazán jó. Megérkeztünk a címadó dalhoz, ami ismét egy ballada (The Turn Of a Friendly Card), amely a borító kártyás abalkakával tökéletes harmóniát alkot. Az élet egy játék, és ne bízd az egész világodat a szerencsére, azaz egy várt kártya felbukkanására. Próbáld kézben tartani, amennyire csak tudod. Ezt üzeni ez a hihetetlenül dallamos, gyönyörű ballada, amely minden ízében lágy, ringató, és hiába fülbemászó, soha nem lehet megunni. Érezzük, hogy túl vagyunk a lemez felén, jön a Snake Eyes. A Fő dallam később vissza fog térni egy későbbi dalban, így sokadjára hallgatva is érdekes, de talán ez a lemez egyik gyengébb dala, amelynek ellenére még mindig élvezhető. Megyünk tovább a következő dalra (The Ace of Swords). Visszatértünk a középkori várunkba ezzel az instrumentális dallal. Talán egy lovagi párbajt látok a szemeim előtt, amely rávezet bennünket az album bevezető gyöngyszemére (Nothing Left To Lose). Számomra ez a dal hihetetlenül megnyugtató. Az életünkre reflektál. Küzdünk, szenvedünk, nevetünk, boldogok vagyunk, kaparunk, de a dal üzeni számomra, hogy az élet mégis könnyű. Olyan, mint egy játék (a kártyalap tehát megint betalál). Próbáld meg élvezni a játékot, és ne vedd túlságosan komolyan, mert beletörik a bicskád. Külön zseniális a dal közepén egy kis reggae ütemre váltás. Nem szeretem a reggae-t, de itt valahogy nagyot üt. Végül egy gitárszóló zárja ezt a dalt, ami a közepén lévő váltás miatt zseniálisan kiszámíthatatlanná válik.  Az album a címadó dal ismétlésével zárul egy kicsit módosult befejező hangulattal. 

Nem nagyon készülnek manapság ilyen albumok. Ami zeneiség és hangmérnöki tudás ebben a korongban benne van, azt bármelyik banda megirigyelné. A lemez kimagaslik az együttes egész munkásságából, és újra és újra eszembe jut, hogy le kéne játszani. Elejétől a végéig. Ez egy olyan lemez, amelyre időt kell szánni, hogy beszippantson. Javaslom, hogy úgy hallgassuk, hogy semmi más programot nem tervezünk arra az időre. Egy pohár száraz fehérbor megadja a középkori hangulatot ahhoz, hogy megadjuk a módját az élvezetének. Ez igen. Nagyon jó zene volt.

Az album Tidalon cd minőségű FLAC formátumban megtalálható.

9/10